Kiskunhalasi rováspálcák

Pótnyomozás a kiskunhalasi rovásírásos fapálcák ügyében

1903 november 30-án Szily Kálmánnak, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának vezetésével összeült egy bizottság és határozatban rögzítette, hogy "...a rovott betűs szöveg-írás, közönségesen rovás-írás a magyar nép között nem él."

Minden korban voltak emberek, embercsoportok, akik valamely alantas cél érdekében határozatokkal igyekeztek meghamisítani az igazságot. Gondoljunk csak Trefort Ágostonra, aki 1877-ben határozati úton rendelte el finnugor származásunkat és nyelvrokonságunkat. Ahogyan erre a képtelenségre, úgy Szily Kálmánék határozatára is rácáfolt a valóság.

1925-ben ugyanis Madarassy László néprajzkutató, aki már előzőleg tanulmányt közölt a hajdúszoboszlói számrovásokról, felfigyelt egy újságcikkre. Ebben arról esett szó, hogy Kiskunhalas város levéltára 16 darab fapálcát őriz, amelyeken rovásírás van. Madarassy leutazott Halasra és Nagy Szeder István építész, várostörténész segítségével megismerte a pálcák történetét, lefényképezte őket, valamint megállapította, hogy a 16 darab, ujjnyi vastag és 20-32 cm hosszúság közötti pálcán szabályszerű, jobbról balra haladó és a pálcák végén visszaforduló rovásírás van, szóelválasztó pontozással, magánhangzó kihagyással és összerovásokkal.

Nézzük tehát röviden a pálcák szinte bűnüggyé fajult történetét!

1802-ben a halasi polgárok panaszt tettek a városi elöljáróságnál, hogy a határban néhány földtulajdonnal nem, csupán földbérlettel rendelkező juhász állatainak száma úgy megszaporodott, hogy ez a "törzsökös" földbirtokos, szintén juhtartó lakosság érdekeit sérti. Ezért a városi tanács 1802 júniusában a templomok előtt kihírdette, hogy a földetlen lakosok legfeljebb 60 juhot tarthatnak s a felesleget Demeter napjáig (szeptember 17, vagy október 26) el kell adniuk. A tanácsi jelentés szerint azonban a juhászok a rendelkezéseket nem teljesítették, ellenben "October Hónap végén 16 darab fátskákra mettzett fenyegetődző tsúfos szavakat vetettek a Város ablakába; mellyek magyarázattya ideadnectáltatván, ezeknek megvisgálására el rémül az ember, hogy ezeknek Istentelen kigondolója és kifaragója azt a sok ezer Lelkekből álló hasznos közönséget, melly őtet mindennapi kenyerével élteti, Városon és pusztákon való gyújtogatással, végső pusztulásra juttatni Istentelenül szándékozik..."

S hogy nem csak a juhászok, hanem a városi elöljáróság is ismerte még ebben az időben ősi írásunkat, bizonyítja, hogy Tooth János aljegyző át is írta latin betűre a jegyzőkönyv számára a pálcák szövegét.

Néhány példa a "fenyegetőző rovások"-ból:

1. pálca: "No te vér szopó Péter te kezdted még mindég..."
3. pálca: "Ki volt ennek indítója megfogja bánni az egész Város miért bántyátok szegényeket"
7. pálca: "Szegényeket rontod Bíró mikor te fülit vágod, próbáld meg ég minden."

A "fülit vágod" értelme, hogy a juh számláló megbízottnak joga volt az engedélyen felüli állatok fülét bevágni, vagy levágni.

A városi elöljárók a gyanúsított juhászokat beidézték, megfeddték, mondván: ha a városban, vagy határában bármi nemű tűz keletkezik, azzal őket fogják vádolni. A beidézettek többsége igen szép régi magyar nevet viselt, például Mákos Mihály, Bukor István, Nyalka Ferentz, Tallér Mihály, Miskei Czifra Tamás, Dudai Mihály, Tarhos András (Árpád fejedelem egyik fiát is Tarhosnak hívták), Bor Antal és Bor István zsellérek (Bor, Hunor fia Thuróczy János és Székely István krónikáiban, a Képes Krónikából pedig tudjuk, hogy Bánk bán a Bor nemzetségből származik).

Visszatérve Madarassy László tanulmányára, a szerző a továbbiakban hozzáértéssel ismerteti az összerovások párhuzamait, amelyeket a csíkszentmiklósi és konstantinápolyi emlékekben talál meg. Néhány helyen módosítja a rováspálcák Tooth János szerinti olvasatát. A halasi rovásemléket fontos bizonyítéknak találja arra nézve, hogy ősi írásunk nem csak Erdélyben, hanem a "Nagy-Magyar Alföldön" és más magyar nyelvű területeken is széles körben használatos volt. A Felvidékről, Ernyei Józseftől közöl olyan adatot, hogy 1588-ban egy határjáráson botokra rótták feljegyzéseiket a hivatalos egyének, valamint még a XVIII. században is botra róva hozza a nép gyónásra a "bűnlajstromát".

Eddig tart Madarassy László igen pontos, sok forrásadatot felsoroló tanulmányának rövid öszszefoglalása, amelynek címe: A rovással való fenyegetésnek egy XIX. századi emléke (Kiskunhalasi rovásírásos fapálcák). Írta és a Magyar Néprajzi Társaság 1928. évi március hó 28-i felolvasó ülésén előadta: Madarassy László.

Az írásból további következtetéseket vonhatunk le:

1.
Népünk még a XIX. század elején is használta a rovásírást, mivel ebben a magyar nyelv minden hangjára van betű, ellenben a X. században ránk kényszerített, hiányos és tökéletlen latin ábécével 13 hangunkat nem tudtuk lejegyezni. Pl. Vizsolyi Bibliában még a XVI. század végén is így írták az "ÚJ" szót: WY.

Tehát, ha 1802-ben még egy olyan életerős magyar közösség, mint a halasi juhászoké (és bizonyosan volt több hasonló is), használta ősi írásunkat, akkor hála Istennek teljesen megalapozatlan volt a Szily Kálmán féle bizottság határozata.

Fehér Mátyás Jenőtől és Fehérné Walter Annától tudjuk, hogy a táltosok, régi papjaink, gyógyítóink, regőseink rovásírásos jegyzetekből olvasták fel a hősök regéit, a gyógyító eljárásokat, az átörökítendő szellemi kincseket. A betolakodó idegenek és királyaink "vendégei" a X. századtól kegyetlenül üldözték, irtották ősműveltségünket. Népünk ennek ellenére hősiesen és hűségesen megőrízte, megbecsülte, fenntartotta, tovább adta ősi betűinket és e betűk fontosságába, erejébe, bajelhárító hatásába vetett hitét, hiszen mint a jelen példa is mutatja, a hatalmaskodó elöljárósággal szemben az ősök betűivel lépett fel.

2.
A halasi rovásemlék fontos adalék a sokat vitatott busztrofedon, azaz ökörszántás szerint haladó sorvezetéshez is. A botokon a betűk jobbról balra haladnak a bot feléig, vagy a botot markoló kézig, majd a rovó megfordította a pálcát és szintén jobbról balra haladva kitöltötte a sor hiányát, így egymással szemben haladó kettős busztrofedont hozott létre, ahol a megfordításkor leírt betűk fejjel lefelé állnak.

3.
Ugyancsak fontos adalékot nyertünk a két K betű használatához, amely alátámasztja azt a régóta hangoztatott, 1999- ben egy tanulmányban is megfogalmazott és azóta újabb adatokkal kiegészített észrevételemet, hogy a K betűk használatára vonatkozó, főként 20. századi szabályokat rovásemlékeink egyáltalán nem igazolják.

A kiskunhalasi rováspálcákon 160 szó olvasható, és 38-ban van K betű. Ezek alkalmazása szintén nem igazolja sem a hangrendi, sem a K betűk szóban elfoglalt helye szerinti szabályokat. A mély hangrendűnek, AK jelnek, vagy vég K-nak nevezett *1 csupán egy, a magas hangrendű "Kezdted" szóban szerepel az 1-es számú pálcán. Ugyanakkor a csak két betűben eltérő "Kezdem", szintén magas hangrendű szóban már a *2 -t rótták a 11-es pálcán. A szabályalkotók szerinti magas hangrendű szavakban, vagy magas hangrendű magánhangzók mellett, illetve a szavak belsejében alkalmazandó *2 betű viszont a további 37 esetben előfordul szó elején, végén, belsejében, magas és mély hangrend esetében egyaránt. A pálcák írói, akik az összerovást, a magánhangzó kihagyást, az ökörszántás sorvezetést nagy biztonsággal alkalmazták és bizonyosan az ősidők óta apáról fiúra szállt eredeti írástudományt őrizték meg, nem igazolják a két K jel használatára vonatkozó szabályokat, mint ahogy megnyugtatóan egyéb rovásemlékeink sem. A halasi pálcákból is azt szűrhetjük le, hogy K hangunk jelölésére a *2 szolgál, míg a *1 szerepe egyértelműen nem bizonyítható. Ezért ősműveltségünk kiirtói, eltüntetői a felelősek.

A betűk formáját, a rövidítések jellegzetességeit megfigyelve azt mondhatjuk, hogy a pálcákra legalább ketten rótták a szöveget. Utal erre a 11. pálca "kezdem én is, amit kell..." felirata is.

A pálcák tehát a XII. századi, Marsigli által másolt botnaptár után legnagyobb terjedelmű rovásírásos emlékeink lennének. Igen, csak lennének, mert egyelőre sajnos nem tudjuk hol vannak. A Kiskunhalasi Thorma János Múzeumban Kormos Krisztián, a 2005-ös Kárpát-medencei Rovásírás Verseny egyik győztese, jelenleg már egyetemi hallgató, a múzeum munkatársainak segítségével betekinthetett a jegyzőkönyvekbe és megkapta pálcák fényképeinek leltári számait. Kutatásom a Budapesti Néprajzi Múzeumban folytatódott, ahol az 1937-ben bekerült fényképeket meg is találtuk, magukat a tárgyakat azonban nem. Az 1937-es év törzskönyvében nyomára bukkantunk annak, hogy Madarassy László január 21-én több tárgy reprodukcióját (rajzát, fényképét) adta le, amelyekért 125 pengőt kapott. Ezek között lehettek a pálcák fényképei is. Madarassy László szorgalmas néprajzgyűjtő volt, az 1936-os évkönyv szerint több száz tárgyat adott be, főként gyufatartókat, tükrösöket.

Rendkívül sajnálatos, hogy a "nyomozás" eddigi állása szerint a 16 rováspálcát is besorolhatom eltüntetett, vagy eltűnt rovásírásos emlékeink közé, amelyekről évek óta gyűjtögetem az adatokat. Talán Madarassy László hagyatékában nyomukra bukkanhatnánk. Kérem azokat az olvasókat, akik személyéről és hagyatékáról bármit tudnak, értesítsenek a Forrai Sándor Rovásíró Kör címén (1163 Bp. Sasvár utca 53. szakacs.gabor@interware.hu)

Hiszen ha megkerülnének a pálcák, a Néprajzi Múzeum is büszkélkedhetne velük "A magyar nép hagyományos kultúrája" című állandó kiállításán belül, ahol most csupán 10 számrovásbotot láthatunk. Addig is, míg előkerülnek az eredeti rováspálcák, ajánlom az olvasóknak, kísérletezzenek a megfejtéssel a fényképek alapján.

Köszönet elsősorban Madarassy Lászlónak, aki a rováspálcák képeit és történetét, ezt a felbecsülhetetlen értékű szellemi kincset átmentette számunkra, továbbá mindazoknak, akik eddigi pótnyomozásomat segítették: Barta József grafikus, Fejér Gábor cégvezető, Kormos Krisztián egyetemi hallgató, Szakács Gábor újságíró, a Budapesti Néprajzi Múzeum munkatársai, úgy mint dr. Sáfrány Zsuzsanna, Dr. Selmeczi Kovács Attila, Szalados Béla, valamint a Kiskunhalasi Thorma János Múzeum munkatársai.

Friedrich Klára